„A kötelező betelepítés, vagy ismertebb nevén kvótarendszer viszonylag új keletű fogalom, s annak a tehermegosztási rezsimnek a megjelölésére szolgál, amelyet – jogilag vitatható formában és indokoltság mellett – az Európai Bizottság 2015. szeptember 9-i javaslata, valamint röviddel ezután az Európai Unió Tanácsának döntése, az Európai Unió valamennyi tagállamára nézve, kötelező érvénnyel írt elő. Ennek értelmében 2016-ig összesen 160 000 menedékkérőt (vagyis olyan személyeket, akinek a nemzetközi védelemre irányuló szükségletéről még nem született döntés, így nem feltétlenül kell neki tartós védelmet biztosítani) kellene az uniós tagállamoknak, az Európai Bizottság által meghatározott elosztási rend szerint, a migrációs nyomásnak leginkább kitett két tagállamtól, Olaszországtól és Görögországtól átvállalniuk és befogadniuk. (Magyarország Kormánya ezt a döntést várhatóan ez év december közepén támadja meg az Európai Bíróságon vitatva annak jogszerűségét: ennek az ún. sárgalapos eljárásnak a középpontjában a szubszidiaritás uniós elvének sérelme, és az Európai Bizottság hatáskörtúllépése áll, s végső célja a tagállamok mentesítése a kötelező kvóták hatálya alól.)
Ez az átvállalás bármely érintett tagállam részéről azzal járna, hogy a menekültügyi eljárást ezen új tagállamban folytatnák le (esetükben lényegében az alább említett dublini eljárást is kiváltva). Azonban az így átruházott menekültügyi eljárásnak is lehet olyan eredménye, hogy a kérelmező nem jogosult a nemzetközi védelemre, s az országot – jellemzően ez utóbbi tagállam költségén – végül el kell hagynia. A legújabb elképzelések ráadásul abba az irányba mutatnak, hogy ezt az elosztási mechanizmust állandósítanák az Európai Unióban, vagyis, ha az elkövetkezendő években nem csillapodik az Európába irányuló migrációs hullám, s megvalósul az a nem túl szerencsés forgatókönyv, hogy évente további mintegy 1-1,5 millió ember érkezik a kontinensre, az az említett uniós intézmények törekvései nyomán – mások mellett – Magyarország számára is több tízezer fő menedékkérő (ideiglenes, vagy tartós) befogadását eredményezhetné. A döntés uniós joggal való összeférhetetlenségének, valamint a nemzetek önrendelkezési joga semmibe vételének hangsúlyozása mellett, egyebek mellett ezért is képviselte Magyarország kezdetektől fogva azt az álláspontot, hogy elsőként a folyamatos beáramlást kellene szabályozott mederbe terelni (leginkább a közös határvédelemre irányuló erőfeszítések révén, amellyel az illegális migráció utánpótlását lehetne elvágni, de legalábbis kezelhető keretek között tartani), majd csupán ezt követően vegye az Unió napirendjére a menedékkérők belső, tagállamok közötti elosztásának kérdését.